Személyiségjogilag aggályos bejegyzés ez, mert a főszereplő egyértelműen beazonosítható, de remélem, nem lesz belőle balhé, van annyira közszereplő az illető, hogy ennyit elbírjon.

Ennyi dicséretet.

Mert aki egy nevenincs dunántúli zeneiskolának a kórusával lenyomja a Magyar Rádió Gyermekkórusát, az mást nem érdemel. Na de mit nem mondok már, hogyan lenne nevenincs egy iskola, amelyiknek ilyen kiváló kórusa van?

Ha az igazsághoz hűek akarunk lenni, meg kell említenünk, hogy Vera valószínűleg nem egy könnyű eset barátként vagy társként. Karcos, kissé agresszív, ha diktatórikus nem is, de mindenképpen erős alkat volt, szeme szikrázott, az egész nő mindig parázslott, vibrált. Megkövetelte a rendes melót. Jobbára meg is kapta.

Erős jelleme engem nem zavart, akik rendesen teljesítettek, vagy legalább igyekeztek, azokat alkotótársként tisztelte, segítette, szerette. Mert azért ne boszorkányként képzeljétek el őt, mindössze maximalista volt. És az nem betegség, hanem az egyetlen értelmes hozzáállás, akár kukoricakapálásról, akár zenéről van szó.

Vera úgy belül mint kívül el is érte a maximumot, amit kórusvezető elérhet: ha a kötelező jellege miatt nem is volt nagy kitüntetés, de jó dolog volt az iskola kórusában énekelni, illetve sorra nyertük a díjakat (Nívódíj, Év kórusa), rádiófelvétel, koncertek, tévészereplés.

Szinte sajnáltam, hogy mutálás miatt kiestem belőle.

Nem tudom, Vera mit csinál manapság, de van egy sejtésem, hogy amit csinál, az rendben van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.